Annával 2 éve ismerkedtünk meg. Önkéntes koordinátorunk volt 2022-ben az Art Market Budapest-en, majd ugyanitt 2023-ban az Inside Art project menedzsereként dolgozhattunk vele.
Az általunk első ízben szervezett Art Weekend Budapest központi kiállításának kiállítója és kurátora is volt egyben. 2022-ben végzett kísérleti filmesként a Falmouth University-n, Angliában.
Sokoldalú és nyitott művésznek ismerhettük meg és kíváncsiak voltuk a művészetről alkotott gondolataira és terveire. Megtisztelő és nagyon inspiráló volt együtt dolgozni Annával.
Ő.E. és Ny.Sz.: Mesélj nekünk arról, hogy mikor és hogyan kezdtél el a művészettel foglalkozni! Milyen hatások értek gyermekkorodban és azután, ami a kísérleti filmhez, mint médiumhoz vezetett?
J.A.: Nagyon tipikus és kissé közhelyes mondat, ami azt hiszem, sok művész szájából elhangzik valamikor, hogy születésem óta ezzel foglalkozom, de van benne igazság. A szüleim mindig is nagyon szerették dokumentálni a családi életünket, hogy fennmaradjanak az emlékek, így hát megmaradt rengeteg felvétel a gyerekkoromból. Látszik, hogy már kicsi, beszélni még alig tudó gyerekként is érdekelt a kamera, mint eszköz – varázslatos volt, és rendkívül érdekesnek tartottam, hogy egyszerre nem létezhettem a kamera mögött és előtt. Ez volt az első találkozásom ezzel a médiummal.
Az Andor Ilona Ének-Zenei Általános és Alapfokú Művészeti Baptista Iskolába jártam, aminek a hosszú nevéből is kiderül, hogy már az iskolás éveim elején valamelyest művészeti oktatásban vettem részt. Szerintem egyértelmű volt a szüleim számára, hogy nem mondjuk élsportoló leszek, ezért irattak be ide. Másodikos koromban elkezdtem hárfázni tanulni, de arra elég hamar rájöttem, hogy valójában nem maga a zenélés okozott örömet, hanem az a kreatív környezet, amik a zene órán, táncórákon vagy a kórusban, ahol énekeltem körülvett. Soha nem gondoltam bele, hogy egyébként ez nem egy átlagos dolog, a mindennapok velejárója, hogy gyerekként ezeket kell csinálni.
A gimnázium egy éles váltás volt számomra abból a szempontból, hogy hiába angol nyelvi fókuszú osztályba felvételiztem, valójában ez egy igen erős, főként reál beállítottságú iskola volt.
Itt ütköztem bele a valóságba, hogy nem mindenki ebben a kis zenés-táncos buborékban létezik, amiben én azelőtt és emiatt is ez egy elég nehéz időszaka volt az életemnek. Nehezen találtam a helyem, de ez idő alatt is folytatódott a művészeti érdeklődésem, különösen érdekelt a divat és a textilművészet. Az irodalom is mindig közel állt a szívemhez, olvasni és írni is nagyon szerettem, így jutottam el az ELTE Eötvös Collegium által szervezett tehetségtáborba is. Rövid ideig színjátszó körbe jártam, szavalóversenyen vettem részt, az animáció is tetszett, szóval tényleg minden érdekelt, ami művészet. A kamaszkorom évei vége felé azonban ráébredtem, hogy az eddig említett tevékenységek közül egyik sem az én utam, de ettől függetlenül minden, amit kipróbáltam, elraktározódott a fejemben, bővítve azt a művészeti palettát vagy eszköztárat, amelyből azóta is építkezem. A film tulajdonképpen az egyik legösszetettebb művészeti médium, hiszen számos más médium elemeiből építkezik, és alkot belőlük egy teljesen új, audiovizuális kerek egészet.
Gimnáziumi éveimet követően a felfedezés és kiszakadás vágya vezetett az Egyesült Királyságba, ahol az angliai Falmouth University nevű művészeti egyetem Film képzésén végeztem, kísérleti film specializációval. Azért ezt az intézményt választottam, mert lehetőséget adott különböző társművészetekkel is megismerkedni és együttműködni, a gyakorlati és elméleti oktatás mellett. Nem mellesleg a vidéki, tengerparti angliai környezet is vonzott, budapestiként kíváncsi voltam, milyen egy teljesen más jellegű környezetben, a természettel sokkal mindennapibb kapcsolatban élni.
Talán az egyetemre való megérkezés volt az amikor az általános iskola óta először azt éreztem, hogy végre van egy olyan közeg ahol- angolul van egy kifejezés erre: find your people, azaz megtalálod az embereidet. Először egy tág lencsén keresztül szemléltük a filmezést, mindenki egy picit mindenbe belekóstolt, a vágástól kezdve a produceri ismereteken át mindent tanítottak nekünk. Nagyon fontos volt számomra, hogy a filmelméleten keresztül társadalomtudományi fogalmakról és elméletekről is rengeteget tanultunk, mint például a feminizmus, az interszekcionalitás, a gender elmélet vagy a kolonizáció. A COVID ellenére nagyon izgalmasan és inspirálóan teltek ezek az éveim, és az elejétől kezdve otthonosan éreztem magam a filmmel, mint médiummal. Különösen fontos pillanat volt, amikor másodévesen a kísérleti film specializációt választottam, melynek Rachael Jones filmművész volt a vezetője, aki később a mentorommá vált. Ő tanított meg analóg technikákkal is dolgozni, többek között Super 8 mm-es filmre videózni, majd azt laborban saját kézzel előhívni.
A filmezésre való rátalálás ellenére továbbra is nyitott vagyok az összes többi más médiumra, a kísérletezés multidiszciplináris szempontból is érvényesül nálam. A 2023. májusában a Tér-Kép Galériában megrendezett, Lenkey Viola Dóra által kurált, Ács Kinga Noémivel közös, kiállításra két festményt is csináltam. Arra voltam kíváncsi, hogy vajon azt az attitűdöt ami a filmezésnél bennem van, valahogy át tudom-e adni egy másik médium segítségével is. Nem gondolom, hogy a jövőben csak filmekkel szeretnék foglalkozni, ezért ezek a kísérletek nagyon fontosak számomra.
Ő.E.: Korábbi beszélgetésünk alkalmával említetted, hogy tanultál rajzolni. Iskolai keretek között vagy esetleg egyéb módon?
J.A.: Autodidakta módon tanultam rajzolni, iskolai keretek között csak a kötelező rajzoktatásban vettem részt, de egyetem alatt néha beültem egy-egy élőrajz órára tanulmányokat készíteni. Épp a napokban gondolkodtam, hogy vajon el kéne-e mennem végre egy rajziskolába vagy most már most már késő?
Ny.Sz.: Szerintem nem késő. De hogyha megtaláltad a saját vizuális vagy rajzi nyelvedet akkor lehet, hogy azt egy kicsit befolyásolná. Bennem az fogalmazódott meg, hogy egy kísérleti filmes sokkal kisebb stábbal dolgozik, sokkal személyesebb tud lenni így a film. Sokkal szabadabb nyilván az egész, hogy kell ezt elképzelni, mi a menete?
J.A.: Az alkotófolyamat minden elemére rálátásom van és minden elemét valamilyen szinten én csinálom. A diplomafilmemnél (Virágom, Virágom, 2022) úgy történt, hogy én vágtam, én voltam a producere, minden háttérmunkát én csináltam, én vettem fel digitálisan és 8 milliméteres filmre, amit szintén én hívtam elő. A kollaboráció a felvételeken szereplőkkel valósult meg, ez egy viszonylag nagy társaság volt. Rachael végigkísérte az egészet, először konzulensként, majd barátként támogatott.
Ny.Sz.: A diplomafilmedről pár mondatot mondasz?
J.A.: A külföldi életemből fakad. Nem magyar közegben léteztem, így a magyarságom hirtelen egy aktív tényezője lett a identitásomnak, és ezért elkezdett foglalkoztatni. Elkezdett érdekelni, hogy ahhoz az egyébként nagyon gazdag népművészeti háttér, ami Magyarországon van miért nem volt semmilyen kötődésem. Az fogalmazódott meg bennem, hogy hogy ez nem csak rám igaz, hanem nagyon sok más emberre, főleg a korosztályomra. Vagy, ha az illetők részt vesznek olyan dolgokban, mint például a néptánc vagy a népzene, akkor ezt (a hozzéjuk kapcsolódó esetleg politikai asszociációk miatt) nem szívesen vállalják föl, és ez már önmagában egy nagyon abszurd helyzet szerintem. Alapvetően művészeti és kulturális szimbólumokról beszélünk és maga a nép szó a népművészetben azt gondolom, hogy az egész népet kéne, hogy jelentse. Olyan filmet szerettem volna létrehozni, ami egy picit más irányból közelíti meg és értelmezi a hagyományokat, mint például a májusfa állítást. Vagy például egy másik jelenetben párhuzamot vontam a fonó és egyéb, hasonló népi iparművészeti tevékenységek és a napjainkban újra népszerű kézműves hobbyk, mint például a horgolás és kötés között.
A célom az volt, hogy eltávolítsam, azt a kontextust, amiben ezek a motívumok a kánonban létezhetnek és új kontextusba helyezzem őket – ezáltal rávilágítva azokra a szereplőkre, akik passzívan vettek részt ezekben a tradíciókban vagy sokkal kevésbé voltak/vannak reprezentálva az úgymond tradicionális kánonban. Ez volt az elképzelés mögötte és maga a megvalósítás az nagyon érdekes és hosszú folyamat volt.
Ő.E.: Milyen fesztiválra küldtel el a filmedet?
J.A.: Elég sok helyre ahova aztán be is választották, de ami talán a legnagyobb szó volt az a bristoli Encounters Film Festival, az Egyesült Királyság legrangosabb rövidfilmes szemléje, ahol a diákszekcióban vetítették a filmet. Az én filmem volt majdnem az egyetlen kísérleti és ahogy kiderült számomra sokkal kisebb stábbal is dolgoztam, mint a többiek, ennek megfelelően más költségvetésből is kellett gazdálkodnom – mindez csak erősítette a meglepődésemet és a megtiszteltetést, hogy beválogattak.
Ő.E.: Ha te Angliában magyarként az identitásodat, kultúrádat így kutattad, akkor felmerült esetleg a baráti körödben ugyanez a kérdés?
J.A.: Elég sokat beszélgettünk azokkal akik a filmben így vagy úgy részt vettek, akik a baráti körömből jöttek vagy a film kapcsán lettünk barátok. Az is nagyon érdekes volt, hogy az egyik táncos egy lengyel lány volt és a koreográfia alatt kiderült, hogy a magyar és a lengyel néptáncban mennyi hasonló lépés van. Nagyon érdekes szerintem, hogy attól függően, hogy éppen hol van az ember, milyen közegben, teljesen más narratívákat lehet felépíteni ezekből a kis elemekből.
Ny.Sz.: Van új ötlet vagy gondolat, ami foglalkoztat most?
J.A.: Üknagymamám (anyai ágon) története már évek óta bennem él, de tudatosan csak másfél éve kezdtem el vele foglalkozni. Nem sokat tudunk róla, csak információ foszlányok maradtak meg. Paraszti származású asszony volt, aki soha nem ment férjhez, de ennek ellenére 3 gyermeke született. Azt is tudjuk róla, hogy valamikor egy helyi elmegyógyintézetbe került, ahova a saját lánya vitte be. Nem tudjuk, hogy pontosan miért került oda, vajon jogos volt ez egyáltalán? Nem tudjuk, hogy mikor halt meg, hol van eltemetve, a sírját a mai napig nem tudtam megtalálni. Ez egy nagyobb hangvételű projekt, alapos és nagyon személyes kutatómunka előzi meg, és majd egy önálló kiállítás formájában szeretném prezentálni.
Ő.E. és Ny.Sz.: Kik azok a művészek, akiknek a munkája meghatározó számodra a saját művészeted kontextusában?
J.A.: Pipilotti Rist, Tacita Dean és Jodie Mack munkáját emelném ki elsősorban, nagyon inspirál, ahogy a médiummal bánnak. Az impresszionista festészetet mindig is nagyon szerettem, de a leghangsúlyosabb festő-ikon számomra mégis Hilma af Klint, az absztrakt festészet tuladonképpen első alakja. A képzőművészettől kicsit elrugaszkodva Ali Smith és Hermann Hesse könyvei is nagy mértékben hatnak/hatottak rám.
Ő.E. és Ny.Sz.: Köszönjük szépen Anna a beszélgetést! További nagyon sok sikert kívánunk neked!